Ligatúra

Ligatúrának nevezzük a tipográfiában (és a kalligráfiában) az összevont betűket. Ezeknél az összekapcsolásoknál a betűk a másiknak is a részét alkotják. A karakterek összeolvadnak, és már nem csak szorosan egymás mellé szedett betűk lesznek, hanem új alakzatot hoznak létre.

Miért léteznek ligatúrák?

Eredendően a nyomdászatban a mozdulattal és a hellyel egyaránt való takarékoskodás váltotta ki az igényt a ligatúrákra, a gyakori betűkapcsolatokat egybe is öntötték. A leggyakoribbakat napjainkban is szokás beletervezni egy betűtípusba, hiszen ma is ugyanúgy számolni lehet azzal, hogy a nyelvben gyakran előforduló betűpárok a szövegbe szebben belesimulnak, ha eleve megtervezett módon kerülnek bele.

Például az ff vagy az fi betűpárok esetében eleve nehézkes a két betű kényelmes együttélése, hiszen az f betű egyes részei miatt a betűtípusban lévő megszokott térköz helyett itt zsúfoltabb betűkép jön létre.

Míg másoknál, az st vagy ct kapcsolódásoknál úgy is segíti a ligatúra a szövegbe való illeszkedést, hogy a kapcsolattal kiegyenlíti a két betű közti x-magasság beli különbségeket.

Tipográfiai igényesség

Napjainkban a ligatúrák hozzátartoznak a tipográfiai igényességhez, alapvetően jó és hasznos dolgok. Az igazán gyakori betűkapcsolódásokat folyószövegben szinte észre sem vesszük, viszont az olvasást észrevétlenül is megkönnyítik, így járulnak hozzá a zavartalan olvasási élmény öröméhez.

Egyedi ligatúrák

A díszes feliratokban, logókban szereplő ligatúráknak kissé más a szerepük. Ők máshogy szolgálják a harmóniát, ami alapvetően célként fogalmazható meg a szöveges tartalmak feldolgozásánál. Fontos tehát, hogy előre tisztázzuk a szöveg célját. Például monogramok esetében nagyon jól tudnak működni emblémaként is.

Fun fact: a németek sárfeszesz-e is (vagy ahogy ők mondják – és témánk szempontjából kifejezőbb is – eszcet-je) is két betű tartós összevonásából keletkezett: esz (S) és cet (Z).